Holota 1890. január 27-én parasztcsaládban született. Az elemi iskolát és a gimnáziumot Érsekújváron végezte el, jogi doktorátust a budapesti Pázmány Péter Egyetemen szerzett. Sporttevékenységét az 1907-ben alakult Érsekújvári Sport Egyesületben (ÉSE) kezdte, nevelője Czárán Dániel gimnázi­umi tornatanár és klubvezető volt. Több sportágban: diszkosz­vetésben, rövidtávfutásban és futballban versenyzett, s a legnagyobb sikert a diszkosszal érte el. Egyetemi évei alatt megnyerte Észak-Magyarország bajnokságát, s 1912-ben ő képviselte Magyarországot az osztrák—magyar atlétikai via­dalon. Sportszeretete városbírói és parlamenti képviselői pá­lyája idején is megnyilvánult: nemcsak az ÉSE-nek volt hosszú éveken át vezetőségi tagja, hanem a kisebbségi magyar sport­életet önállóan szervező és irányító Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetségnek is, s parlamenti képviselőként spor­tügyekben is többször fölszólalt.

Az egyetem elvégzése után az érsekújvári városi rendőrsé­gen lett fogalmazó, de a világháború kitörése miatt megsza­kadt a pályája. Részt vett a szerb, orosz és olasz frontok harcaiban, s 1918-ban tartalékos főhadnagyként szerelt le.

A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után aktívan bekapcsolódott az ellenzéki magyar pártok szervezésébe. Az apróbb csoportokat nem számítva 1919-től két jelentős párt lépett fel: az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Kisgazda-, Földműves- és Kisiparos Párt. Holota a Szent-Ivány József által vezetett kisgazdapártban tevékenykedett, s ottani tekintélyét bizonyítja, hogy ő dolgozta ki az alapszabá­lyokat.

Ismeretes, hogy az első csehszlovák országgyűlés 1918. november 14-én nem választás útján jött létre, hanem kizáró­lag cseh és szlovák képviselők kijelölésével. Ez az antidemokratikusan kialakított gyülekezet hozta létre az alkotmányt és a nemzetiségekkel szemben diszkriminatív alkotmánytörvénye­ket: az állampolgársági törvényt és a nyelvtörvényt. Az első alkotmányos parlamenti választások aztán Kárpátalja kivéte­lével 1920. áprilisában zajlottak le. Szlovákiában hét választó­kerület volt, s közülük a keresztényszocialisták kettőben (a kassaiban és az érsekújváriban), a kisgazdák pedig egyben (az érsekújváriban) léptek fel. A keresztényszocialisták négy kép­viselői és két szenátori, a kisgazdák pedig két képviselői és egy szenátori mandátumot szereztek.

A két magyar párt között az első években eléggé rossz viszony, féltékenykedés és gyakori veszekedés volt. Szent-Ivány József a biztosabb és nagyobb választási eredmények érdekében nemzeti alapon álló egységes pártszervezetet java­solt, de ilyen megoldást a keresztényszocialisták csak másfél évtizeddel később, 1936-ban fogadtak el. Korábbi ellenkezé­sük fő oka az volt, hogy ők német és szlovák választók szerzésére is törekedtek, s egy ideig szlovák alosztálya és sajtója is volt pártjuknak. Mivel aztán ezt a törekvést az Andrej Hlinka vezette Szlovák Néppárt illuzórikussá tette, a két magyar párt között 1920 decemberében koalíciós kapcso­lat alakult ki. Fontos tudni még, hogy a magyar kisgazdapárt 1925-ben 2-3 parlamenten kívüli pártocskát magába olvasztva a Magyar Nemzeti Párt nevet vette fel, s a párt vezetője, Szent-Ivány József akkoriban a csehszlovák kormánnyal való együttműködéssel is megpróbálkozott, de az általa megfogal­mazott kisebbségi követeléseket nem fogadták el. Mivel a kormány a csehországi németek iránt engedékenyebb volt, három német aktivista párt is létrejött, egyszer-kétszer német miniszter is működött, államtitkár pedig többször is.

Meg kell említenünk, hogy a húszas évek első felében Szent-Ivány József becsületes aktivista kísérletén kívül még két próbálkozás volt, de azok nem nevezhetők becsü­leteseknek. Az egyiket Csánki Aladár egykori felvidéki főis­pán kezdeményezte, ő a Köztársasági Földműves- és Kisgazda Párt nevet viselő csehszlovák agrárpárttal egyezkedve Köztár­sasági Magyar Kisgazdák és Földművesek Szövetsége néven alapított teljesen szervilis pártot, mely aztán nemcsak az 1923. évi szlovákiai megyei képviselőtestületi választásokon, hanem az 1924. március 16-án megtartott első kárpátaljai ország­gyűlési választásokon is csúfosan megbukott. Csánki akkor visszavonult, de „alvezérei", Csomor István és Békeffy Sándor az agrárpárt demagóg csatlósai maradtak, s Csomor később a parlamentbe is bejutott. A másik aktivista kísérletező dr. Lelley Jenő ügyvéd, az Országos Keresztényszocialista Párt első elnöke volt. Kiváló képességekkel rendelkező, de hiú politikus, akit a pártjában és a koalícióban elharapózott viszályok coriolanusi tettre késztettek. Mikor nem sokkal az 1925. évi parlamenti választások előtt a keresztényszocialista párt rendkívüli közgyűlése kizárta őt és csoportját, Nyugat-szlovenszkói Keresztényszocialista Párt néven új pártot létesí­tett, s kapcsolatot teremtett a kormánypárti cseh katolikus néppárttal. Pártja a választáson 17 285 szavazatot szerzett, de mandátum nélkül maradt. Ezek után Lelley kiesett a kisebbsé­gi magyar politikából.

Ami Holota Jánost illeti, ő 1920-tól már a magyar kisgazda­párt elismert szervezőjének számított, de városi politikai tisztséghez nem juthatott, mert Csehszlovákia megalakulása­kor az önkormányzati tevékenységet általánosan felfüggesz­tették; a megyei, járási és községi-városi képviselő­testületeket feloszlatták, s helyükre kinevezett tanácsokat és biztosokat állítottak. Érsekújvárban is ez volt a helyzet, a várost a kormány által kinevezett biztos vezette.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy az államfordulat előtt a Szlovákiának és Kárpátaljának megfelelő területen 35 rende­zett tanácsú város volt. A csehszlovák rendszer a magyarlakta városok közül csak négyet: Pozsonyt, Kassát, Ungvárt és Munkácsot hagyta meg városnak, a többit nagyközséggé fo­kozta le. Szlovákiában a régi megyei beosztást is megváltoztat­ták, s hat nagy megyét (Zupát) szerveztek: a pozsonyit Pozsony székhellyel, a nyitrait Nyitra, a turócit Turócszentmárton, a Tátra-aljit Liptószentmiklós, a Garam-mentit Zólyom és a kelet-szlovákiait Kassa székhellyel. 1927-től egy újabb köz­igazgatási formát: a tartományt vezették be, s 1928-ban tartot­ták az első tartományi választásokat az öt tartományban: Csehországban, Morvaországban, Sziléziában, Szlovákiában és Kárpátalján. Ezt az autonómiát követelő Szlovák Néppárt leszerelésére hozták létre. Autonómia nem lett, de Pozsony­ban szűk hatáskörű tartománygyűlés működött, és Országos Hivatal (Krajinsky Úrad) is létrejött, élén Szlovákia országos elnökével. Érdekes, hogy az egyik országos elnök Jozef Or­szágh volt; vezetékneve Hviezdoslav eredeti vezetéknevéhez hasonlóan magyar sz-szel és a végén gh-val íródott, s ami ma elképzelhetetlen: az elnök úr a sajtóban keményen tiltakozott, mikor a nevét szlovákosan írták.

A községi és megyei önkormányzati jogok rendezésére, visszaállítására 1923-ban került sor. Szeptember 10-én a köz­ségi képviseleti testületeket választották meg, szeptember 30-án pedig a megyeieket. A magyar ellenzéki pártok a ma­gyarlakta területeken mindkét viszonylatban nagyszerű ered­ményeket értek el. A legbeszédesebb példa Pozsony, ahol a kilenc párt közül a magyar keresztényszocialisták kapták a legtöbb szavazatot, s a 42 tagú városi képviselő-testületben 12 képviselő magyar volt.

Holota mindkét választáson eredményesen lépett fel, s nemcsak a városi és a Nyitra megyei képviselő-testületnek lett tagja, hanem polgármesternek is őt választották meg. Érsekúj­várban ennek az első tisztségnek a hagyományos elnevezése a városbíró volt. Ez a választás hat hónapig elhúzódott, s döntés csak 1924. március 15-én született. Az első városbíró-helyettes a Hlinka-párti dr. Blaskovits István, a második pedig a keresz­tényszocialista Néder János kereskedő lett, aki 1918 előtt egy ideig a városbírói tisztséget is betöltötte. Az összes újvári városbíró közül Holota volt a legkitartóbb; e tisztséget 14 évig, 1924 márciusától 1938 novemberéig viselte.

Fellépésekor Érsekújvár általános helyzete magyar szem­pontból siralmas volt. Az új impérium az állampolgársági jog rendezését igazságtalanul kemény feltételekhez kötötte; en­nek folytán országosan hatalmas számú magyar lakos lett hontalanná, s 1930-ig százezernél több személy — felnőttek és gyerekeik — jutottak a kiutasítás sorsára. Ezt az országos helyzetet a nagy vasúti városnak számító Érsekújvárban még az is súlyosbította, hogy az 1919 februárjában lezajlott nagy felvidéki vasutas- és postássztrájk megtorlásaként a magyar nemzetiségű vasutasok zömét elbocsájtották: egy részük ki­utasított lett, a többi bizonytalan szociális helyzetű állampol­gár maradt. A nagy sztrájk fő oka, előidézője pedig az volt, hogy a prágai csehszlovák kormány által kinevezett szlovák teljhatalmú miniszter, Vavro Šrobár 1919. február 4-én Zsol­náról tüntető módon Pozsonyba helyezte át székhelyét, noha a békeszerződéseket előkészítő-diktáló antanthatalmak ekkor még nem határozták meg véglegesen a Magyarországtól elsza­kítandó területek mértékét, s a szlovák lakosság nagyrésze is csak a Štúrék és memorandisták által „okolie„-nek nevezett töményen szlovák területre gondolt. Egyébként Pozsonyt a cseh legionáriusok csak 1919 januárjában szállták meg.

A már 1918. október 28-án kikiáltott, de ténylegesen csak lassan formálódó, összeigazodó államban az új hatóságok számos olyan gazdasági intézkedést vezettek be — a vagyon-dézsmát, előnytelen pénzbeváltást, a bankbetétek és hadikölcsönök leértékelését —, amelyek a bizonytalan helyzetű nemzetiségi lakosokat érintették a legérzékenyebben. Mind­ezt az érsekújváriak is átélték, s a német- és magyarellenes földreform azért nem érintette őket különösebben, mert a városban kevés földbirtokos volt.

Ami a város lakosságának nemzeti megoszlását illeti, e téren már az államfordulatot követő harmadik évben nagy változás állt be. Amíg az utolsó magyarországi népszámlálás­kor, 1910-ben 14 838 magyart, 964 szlovákot és 377 németet mutattak ki, addig az 1921-es első hivatalos csehszlovák népszámlálás eredménye a következő volt: 9378 magyar, 7686 csehszlovák, 235 német és 1445 zsidó. A Két kor mezsgyéjén című könyvemben azt írtam, hogy az 1910-es népszámlálást az 1867-től elharapózó magyarosítás miatt nem lehet megbízha­tónak tekinteni. így látom ma is, s az érsekújvári magyarság számának 1910 és 1921 közötti 5460-nal való csökkenését azzal magyarázom, hogy az 1910-es számban igen sok olyan szlovák eredetű asszimiláns volt, aki a XIX. század utolsó harmadától jelentős vasúti csomóponttá váló város egziszten­ciális előnyei miatt adta fel nemzetiségét. Ezek aztán 1921-ig nagyrészt visszaszlovákosodtak; a magyarság nagyméretű apa­dásához a folyamatos kiutasítások és a népszámlálásnál elkö­vetett súlyos visszaélések mellett az is hozzájárult, hogy a város 2087 zsidó lakosából 1455 már nem magyarnak, hanem zsidónak vallotta magát. Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy 1910-ben nemcsak az érsekújvári, hanem — jelentéktelen kivétellel — az egész felvidéki zsidóság magyarnak vallotta magát. Az 1918 utáni nagyarányú disszimilációnak két fő oka volt: 1. A csehszlovák kormány a németség és magyarság apasztása céljából a népszámláláskor nemzetiségként kezelte a zsidókat, 2. Magyarországon akkoriban numerus clausust vezettek be ellenük, a masaryki rendszer viszont maximális megértést tanúsított irántuk. Harmadik nyomós okként azt lehet felhozni, hogy a világgá szóródott s nagyobbára kereske­désből élő zsidóság évszázadokon át üldözésnek volt kitéve, s nagy mértékben alkalmazkodott a mindenkori hatalom elvá­rásaihoz.

Érsekújvárban a zsidóság disszimilációja magyar szempont­ból érzékeny veszteséget jelentett, de nem tartozott a legsú­lyosabb problémák közé; a magyar és zsidó lakosság közti jó viszonyt a városbíró családi helyzete is elősegítette. Holota 1919-ben nősült, s felesége, Schwarz Friderika tekintélyes helyi zsidó kereskedőcsalád lánya volt. A magyar ellenzéki pártok politikáját a magyarnak maradt zsidókon kívül sok zsidó nemzetiségű is támogatta. A pártlapnak tekinthető Érsekújvár és Vidéke című színvonalas hetilapot a Winter (Vadász) nyomdában állították elő, s szerkesztői közül a sokoldalú és kitűnő tollú Sándor Dezső főszerkesztő és a sportrovatot évtizedeken keresztül vezető Weisz Károly emelkedtek ki. Sándor a lap munkatársai közé a helyi középiskolá­sokat is igyekezett bekapcsolni. Új Nemzedék címmel rovatot nyitott, s abban a Dobossy-testvérek mellett valószínűleg Berecz Kálmán és Horváth Ferenc is fellépett.

A középiskolás és egyetemista fiatalsággal Holota városbí­ró főleg országos viszonylatban tartott jó kapcsolatot. A Csehszlovákiai Magyar Akadémikusok Szövetsége nevet vise­lő országos egyetemista érdekvédelmi szervezet többször Ér­sekújvárban tartotta összejöveteleit, az ideológiai egyesületként működő Sarló pedig Pozsonyban vagy Érsekúj­várban készítette elő legjelentősebb akcióit: a regösvándorlá­sokat és a szociográfiai kutató utakat. Az Irodalmi Szemlében 1988 júniusában megjelent Érsekújvár és a Sarló című terje­delmes tanulmányomban nemcsak Balogh Edgár hálával telt szavait idéztem fel a népbarát és népszerű Holota János polgár­mesterről, aki egyenesen a városháza tanácstermét biztosította a sarlósok számára, de idéztem a neves emigráns publicistának, Barta Lajosnak Menjünk Újvárba című cikkét is. Ebben ki­emelte azt a nagy kezdeményező szerepet, melyet a város a szlovákiai magyarság kulturális és kultúrpolitikai törekvései­ben játszott. 1936 áprilisában itt tartották meg a magyar társadalmi és kulturális egyesületek antifasiszta összejövete­lét, a Tavaszi Parlamentet, mely napjainkban ösztönző példá­ul szolgált az 1992. évi lévai értelmiségi konferenciához, ahol a magyar pártkoalíció ügye alapozódott meg, és az 1995 és 1998 közötti ipolysági és csölösztői találkozókhoz, melyeken a humán és műszaki értelmiségünk folyamatos közéleti aktivitá­sát elősegítő fórum jött létre.

Ismét meg kell valamit jegyezni. Az 1920-as és 1930-as évek említett mozgalmaiban és rendezvényein a kommunista, népf­rontos kommunista szellemiség is jelen volt. De azért az érsekújvári Tavaszi Parlamenten a jobboldali ellenzéki pártok olyan reprezentánsai is részt vettek és konstruktívan közre­működtek, mint gróf Révay István tudós demográfus — s mellesleg a Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetség egyik főszervezője és első elnöke —, továbbá Schubert Tódor lévai polgármester, aki a SZEMKE keretében állami pénzen jelentős kisebbségi tudományos előadás-sorozatot szervezett, és oroszlánrésze volt a János vitéz lévai szabadtéri előadásá­nak megrendezésében. Megjelent a Parlamenten Esterházy János nővére, a kitűnő kultúrpolitikus Lujza is.

Nyitottsága, toleranciája Holota Jánosnak is dicséretére válik. Ezeket a tulajdonságait (házassága mellett) pártvezető­jének, Szent-Ivány Józsefnek a példája is elősegítette. Szent-Ivány országos formátumú politikus volt. Megpróbálkozott a becsületes magyar aktivizmus megvalósításával, s akkoriban Ivan Dérer igazságügyi miniszterrel együtt a megszorított állampolgársági jog terén enyhítő szabályozást értek el, me­lyet aztán a sajtóban Lex Dérer et Szent-Ivány-nak neveztek. A kisebbségi irodalom, irodalmi élet is szívügye volt, s meg­szervezésére, fellendítésére nagy erőfeszítéseket tett.

Másfél évvel a városbírói tisztség elnyerése után Holota parlamenti képviselő lett. 1925 novemberében történt ez, amikor a Magyar Nemzeti Párt öt képviselői és három szená­tori mandátumot szerzett, a keresztényszocialista párt pedig négy képviselőit és két szenátorit. Holota lelkiismeretesen részt vett a parlamenti munkában, de az országos jellegű személyes fellépéseket nem ambicionálta, s továbbra is a választókerülete és városa ügyeire koncentráló regionális po­litikus maradt. Főleg a gazdasági problémák érdekelték, me­lyek a húszas évek második felében is súlyosak voltak.

Meglepő, hogy Érsekújvár gyáripara a jelentős vasúti város­sá válás idejében, 1890 és 1918 között sem bontakozott ki erőteljesebben. Az 1910-es években hat irányból érkezve és távozva naponta 240 vonat haladt keresztül a városon. Ezt megközelítő vasúti forgalmat az akkori magyarlakta felvidéki városok közül Losonc bonyolított le, s ennek a gyáripara is fejlett volt. Amíg Újvárban — az első világháború alatti nagyarányú katonabakancs-gyártáson kívül — csak kisszámú és nagyrészt kis kapacitású hagyományos üzem: téglagyár, szeszfőzde, dohánygyár, gázgyár, bőrgyár és cipőfelsőrész-ké­szítő üzem létezett, addig Losoncon a nagyszámú hagyomá­nyos üzemen kívül két zománcgyár, egy mezőgazdasági gépgyár és nagy posztógyár működött. Az országhatárok vál­tozása aztán Losoncot sújtotta erősebben. Nemcsak vasúti forgalma csappant meg, hanem jelentős gyárait is tönkretette a déli piacok elvesztése és a cseh ipar konkurenciája. A régi típusú és többnyire helyi szükségleteket kielégítő érsekújvári üzemek nem álltak annyira a cseh gyáripar útjában. A munka­nélküliség aránya kisebb volt a losoncinál, az összetétele is más jellegű, de egyébként súlyosan számottevő. Az általános szlovákiai iparkrízis miatt itt sem lehetett új munkahelyeket létesíteni, s a helyzet enyhítését a városvezetés alkalmi szociá­lis akciókkal (Vöröskereszt-segélyek, iskolai tejakciók és ru­hasegélyek) és népkonyha-létesítéssel igyekezett elősegíteni. A népkonyha fenntartása a város költségvetésében folyamato­san komoly tételnek számított.

A parasztvárosnak, parasztmetropolisnak is gyakran neve­zett Újvárban a mezőgazdaság már a méretei miatt is jelentős volt. A magántulajdonban lévő 9500 katasztrális holdnyi me­zőgazdasági területet a tárgyalt időszakban kb. 1100 család birtokolta. A nagybirtokosok száma korábban is csekély volt, s a 150 hektár fölötti földbirtokokat és 250 hektár fölötti erdőbirtokokat a meghatározott limit fölött kisajátító cseh­szlovák földreform végrehajtása után Újvárban igazi, tényle­ges nagybirtokos nem is akadt.

Az érsekújvári mezőgazdaság hosszú időn át a hagyomá­nyos szemtermelésre koncentrálódott. Jelentősebb változások — dohány-, len- és cukorrépa-termesztés — csak a XX.század elején álltak be, s a nyomukban dohánygyár és lengyár is létesült. A cukorrépa-termelés szervező központja a surányi cukorgyár lett, a termelők érdekvédelmi egyesülete: a Nyitra-megyei Répatermelők Szövetsége viszont 1913-ban Érsekúj­várban alakult meg. A termelési mód radikálisabb változásai Holota városbírói működése idején következtek be. Az addig jelentéktelen szőlőtermelés fokozódott, a zöldség- és gyü­mölcstermesztés pedig hatalmas mértékben kibontakozott. A zöldségtermesztésben főleg a paprika és fokhagyma, a gyü­mölcstermesztésben pedig a barack, eper és dinnye álltak az élen. Az újvári parasztok nemcsak a bolgárkertészek és a Szlovákiába idénymunkára járó Fejér megyei és Heves megyei dinnyések kertésztudományát sajátították el, hanem az üzleti életben is helytálltak, s a Délszlovenszkői Gazdasági Egyesü­let segítségét is igénybe véve nagy sikereket értek el a csehor­szági piacokon. A közülük jött Holota intenzíven támogatta törekvéseiket, a helyi Magyar Gazdakör elnöke volt, s hivata­lának ajtaja a parasztok előtt mindig nyitva állt.

A város mezőgazdasági sikerei az országos sajtóban is hangot kaptak. A kiváló irodalmár és szerkesztő Szvatkó Pál a Prágai Magyar Hírlapban szlovákiai Kecskemétnek nevezte Újvárt, mások pedig a paprikatermelő Szegeddel és a hagymás Makóval vetették össze. A mezőgazdasági fellendülésnek ipari eredményei is lettek: szeszfőzdék és paprikamalmok létesül­tek, de a konjunktúrát az újváriak nem tudták úgy kihasználni, mint a kecskemétiek a világhírűvé vált barackpálinkájukkal, melynek VII. Edgár személyében királyi kedvelője, népszerű­sítője is akadt.

A kereskedelmi életet röviden említem meg. Nagyon telí­tett volt, s a nagykereskedők száma is jelentékeny. A kereske­dők nagyobbik része zsidó volt. Az itt is jelenlévő Baťa negatív és pozitív szerepet játszott. A kisiparos cipészeket, csizmadiá­kat tönkretette, de olcsó áruihoz a szociálisan gyenge rétegek is hozzájutottak.

Holota városbírói működése idején Érsekújvár városi attri­bútumai is fölerősödtek: az utcák gázvilágítását a villany váltotta fel, s a villamosítás általánossá vált; az utcák kőburko­latai megduplázódtak, s a csatornázási és vízvezetési feladatok jelentékeny méretben valósultak meg. Fontos építkezések is történtek: az állami iskolák korszerűbb épületeket kaptak, pénzügyi palota épült, s új tűzoltószertár is modern felszere­léssel.

Arról a jelentős szerepről, melyet Érsekújvár a kisebbségi értelmiségi mozgalmakban és országos kultúrpolitikai kezde­ményezésekben játszott, fentebb már szóltam. Ezt a szerepet olyan híres itteni sarlósok (Berecz Kálmán, Balázs András, Dobossy Imre, Dobossy László, Forgách Béla, Horváth Fe­renc, Jócsik Lajos, Kardos Ferenc) alapozták meg, akik a Sarló országos vezetőségének a felét alkották, már középisko­lás korukban rendkívül aktívak voltak, egyetemi éveik alatt folyóiratok szerkesztőiként szerepeltek, s néhányan közülük (Berecz, Dobossy László, Horváth, Jócsik) íróként, tudósként, publicistaként kiemelkedő eredményeket értek el.

A húszas évek végén és a harmincas évek folyamán a helyi kulturális életnek két szervező központja volt; a Szlovenszkói Magyar Kulturális Egyesület (SZEMKE) szervezete és a szo­ciáldemokrata párt Munkásakadémiája. A SZEMKÉ-ben a kulturális munkát a városi tisztviselőként működő Berecz Kálmán irányította; folyamatosan színvonalas előadás-soroza­tokat szervezett, melyekbe a gimnázium néhány tanárát (Krammer Jenőt, Noszkay Ödönt, Szeglethy Istvánt, Rédey Jenőt, Dobossyné Szporni Anikót és Thain Jánost) is bevonta. A volt sarlósok közül Horváth Ferenc a város társadalmi életének átalakulását ismertette, a jogász Dobossy Imre pedig egy Náthán nevű zsidó orvossal Az anyaság védelme jogi és orvosi szempontból címmel folytatott érdekes párbeszédet. Hasonló példájú előadása Az újságíró és olvasója címen Sán­dor Dezsőnek és dr. Weinbergernek volt. Az előadás-sorozat­ba Holota városbíró is frappáns módon kapcsolódott be. Két társával, Tatarik Emillel és Frank Árpáddal az aktuális helyi sportéletet vitatta meg.

A szociáldemokrata munkásakadémiák a húszas évek elejé­től működtek, s a harmincas évek második felében több helyen, így Újvárban is, önálló magyar munkásakadémia is volt. Ez főleg külső előadókat léptetett fel, s a legnagyobb sikert a város hírneves szülöttjének, Kassák Lajosnak a meghí­vásaival érte el. 1933 és 1938 közötti érsekújvári gimnáziumi éveim legnagyobb irodalmi élménye egy Kassák-rendezvény volt, melyen az író felesége által vezetett munkás-szavalókórus is fellépett. Meghatódottan emlékszem vissza egy erdélyi írócsoportnak és a magyarországi Szép Szó folyóirat szerkesz­tőinek vendégeskedéseire. A Szép Szó csehszlovákiai körútjá­ba József Attila is be volt tervezve, de betegsége miatt nem jöhetett el, s ezt a közönség Újvárban is nagyon fájlalta.

Ami a város politikai életét illeti, abban a magyar ellenzéki koalíciónak az 1923. évi községi választásoktól kezdve mindig többsége volt, s a legtöbb szavazatot a Magyar Nemzeti Párt kapta. A keresztényszocialista párt helyi vezetői közül Holota a szintén jogász Turchányi Imrével tartott bizalmas baráti kapcsolatot. A Divékradnón 1889-ben született Turchányi a turchányi- és terestyénfalvi előnevet használó nemesi család leszármazottja volt. 1928-ban tartománygyűlési képviselővé, 1935-ben pedig parlamenti szenátorrá választották, s politikai munkája mellett ügyvédi gyakorlatot is folytatott. A bécsi döntés után a budapesti parlament tagjává kooptálták, s e tisztséget 1944-ig megtartotta. A Rákosi-rezsim alatt egzisz­tenciális tönkretétellel járó üldözést szenvedett, s fordítói munkával tartotta el magát és családját.

A csehszlovák pártok közül Újvárban a szociáldemokraták­nak volt a legrendezettebb szervezetük. Az agrárpártnak a parasztfi Holota nagy tekintélye miatt nem volt komolyabb esélye, s az autonómiáért harcoló csehellenes szlovák néppárt szavazótábora sem volt jelentős. Az államilag megtűrt kom­munista párt híveinek többsége a Péróból került ki, s a május 1-jei felvonulásokon az ő csapzott, zilált csoportjuk a szocde­mek rendezett sorai mellett szomorú képet nyújtott.

A Magyar Nemzeti Párt Érsekújvár környéki politikusai közül Holota igen jó kapcsolatban volt a földbirtokos Jaross Andorral, aki a húszas évek elején szintén a kisgazdapárt fiatal szervezői közé tartozott. Politikai pályája Turchányiéhoz ha­sonlóan alakult ki, de aztán az 1936-os pártgyűlésen, melyet Újvárban hirdettek ki, ő az ellenzék első embere, országos elnök lett. Az előző két vezető ember közül a nemzetközi politikai életben is ismert keresztényszocialista Szüllő Géza azért szorult háttérbe, mert az egyesülés az ő pártja miatt lett késedelmes. Szent-Ivány József pedig, aki az egyesülést kez­dettől hirdette, valószínűleg (betegeskedése miatt) önként hátrált meg; de az is lehetséges, hogy az ő esetében az aktivizmussal való régi próbálkozását vették még mindig rossz néven. Persze a természetes nemzedékváltás és az akkoriban programszerűvé lett fiatalítási tendencia is közrejátszott, s így lett az új országos elnök mellett a másik fiatal, a keresz­tényszocialista gróf Esterházy János az egyesült párt ügyveze­tő elnöke.

Holota városbírói tisztsége Dél-Szlovákia Magyarország­hoz való visszacsatolásakor, 1938 novemberében szűnt meg, s utódja az öreg Ölvedi János lett. Az Egyesült Magyar Párt 1939-ben a Felvidéki Magyar Párt nevet vette fel; képviselőit és szenátorait felvették a magyar országgyűlésbe, és Jaross Andort tárca nélküli felvidéki miniszterként beemelték a kormányba. Feladata a visszacsatolt terület unifikálásának, azaz a magyar közigazgatási és jogi rendszerbe való beilleszté­sének megszervezése volt; ebbe a munkába a közigazgatásban és közjogban járatos Holotát is bevonta. 1940 márciusában aztán a felvidéki párt beolvadt a Magyar Élet Pártjába, s a felvidéki minisztérium megszűnt.

A következő választásokon Holota már nem lépett fel. 1939-től — újvári házát és kertjét megtartva — családjával együtt Budapesten élt; az 1940-es pártbeolvadás után a Bel­ügyminisztériumban miniszteri tanácsosként működött, s a Gyáriparosok Országos Szövetsége felvidéki fiókjának is el­nöke lett. Az utóbbi funkció révén a nagytőkés körökkel is kapcsolatba került, s ennek megfelelően a Holota család a Benczúr utcai fényűzően berendezett lakásban mozgalmas társasági életet élt. A házigazda már családi helyzeténél fogva is nyugatbarát volt, s az angol hadsereg Churchill által terve­zett balkáni partra szállásában bízott, amely megmentette volna Magyarországot a szovjet megszállástól. A Holota csa­lád középső leánya, Daisy a Nemzetközi Vöröskeresztben dolgozott, s apja az ő közreműködésével sok nyugati hírhez jutott, s titkos politikai ügyekbe is beavatódott.

A nyilas időkig szoros kapcsolatot tartott szülővárosával. Az Érsekújvár és Vidéke szerkesztősége az ő házában volt, de a zsidó főszerkesztőt, Sándor Dezsőt felsőbb nyomásra már 1939-ben le kellett váltani. Az új szerkesztő a bécsi döntés után Pozsonyból Újvárba költözött Kovács Endre lett. Jaross segítségével Holota a nyilas időkig védettséget biztosított Sándornak és a nyomdatulajdonos Vadásznak, s másoknak is segített.

A visszacsatolt területen jelentős közigazgatási változások történtek. Ezek közé tartozott a nyugati új megye, melyet „Nyitra-Pozsony közigazgatásilag egyelőre egyesített várme­gye" néven alakítottak ki. Három járásból: az Érsekújváriból, Vágsellyeiből és Galántaiból állt, s székhelye Érsekújvár lett. A városban törvényszék is alakult, s a köztisztviselői réteg jelentékenyen megnövekedett. A megye főispánja Jaross An­dor közeli rokona, Jaross Vilmos Móritz császári és királyi kamarás és a máltai lovagrend tagja lett, de őt betegeskedése miatt 1940 júliusában a nyitrai Thúróczy Károly váltotta fel. Alispánná Szent-Ivány József vejét, a demokratikusan gondol­kodó és szociális érzésű báró Majtényi Józsefet választották meg.

Ölvedi János nyugalomba vonulása után egy anyaországi jövevény, Rézler Gábor lett a város első embere, s ő már a hagyományos városbíró helyett a polgármester címet használ­ta. A városi, megyei és járási tisztikarban is sok anyaországi működött, s közöttük a szélsőjobboldaliak, antiszemiták ará­nya is számottevő volt. Az antiszemitizmus régi helyi szócsöve az 1932-ben indult Érsekújvár című hetilap volt, mely 1933 és 1938 között Érsekújvár és Magyar Vidéke címen jelent meg, s kis példányszámban fogyott. A bécsi döntés utáni években megerősödött; a régi szerkesztő, Schneider Ede irányította, s főmunkatársa Janson Jenő megyei főlevéltáros volt. ő a húszas években rövid ideig a helyi gimnáziumban tanított, később Pozsonyban az ellenzéki magyar pártok által fenntar­tott egyetemista diákmenza ügyeit intézte. A sarlósokkal nagyon rossz viszonyban volt.

A közigazgatási változásokkal kapcsolatban megemlítem, hogy 1939 és 1942 között A Felvidék városai és vármegyéi címmel huszonkét kötetes sorozatot adtak ki. A tizenegy város (Érsekújvár, Rimaszombat, Komárom, Kassa, Léva, Ungvár, Rozsnyó, Beregszász, Munkács, Losonc, Ipolyság) közül első­ként Érsekújvár kötete, helyesebben mondva füzete jelent meg, s Kassa két kötetet kapott. A tíz vármegye (Nyitra-Po­zsony, Gömör-Kishont, Komárom, Abaúj-Torna, Ung, Bars és Hont, Esztergom, Bereg, Zemplén, Ugocsa) közül is az Érsekújvár székhelyű Nyitra-Pozsony vármegyéé volt az első­ség. A sorozat szerkesztője (és társszerzője) K Thury György volt. A kompilációszerű kiadványok sok hasznos adatot tartal­maztak, de a színvonaluk nagyon gyenge volt, és sok tárgyi tévedés fordult elő bennük. Az érsekújvári vonatkozású Nyit­ra-Pozsony kötetet az Érsekújvár és Vidékében Szőke Béla tanár keményen megbírálta, s tudománytalannak nevezte. Mikor a szerkesztő-szerző az Érsekújvár és Magyar Vidéké­ben érvek helyett csak „benesi szellemű támadást" emlegetett, akkor az Érsekújvár és Vidéke szerkesztőségi cikke a tudo­mányos életben ismeretlen Thuryt olyan alkalmi szerzőnek minősítette, akinek egyetlen célja van: a pénzszerzés.

Érsekújvár 1939 és 1944 közötti gazdasági viszonyairól röviden szólok.

A mezőgazdaságban a zöldség- és gyümölcstermesztés elő­ző nagy konjunktúrája az ellenkezőjére fordult, s ennek fő oka a cseh piacok elesése és az anyaországi piac döntő fölénye volt. A nemcsak a városra, hanem az egész megyére jellemző dekonjunktúrát a megye gazdasági felügyelője is így értelmez­te, de az általa javasolt növénytermesztési átállások és állatte­nyésztési reformok nem voltak meggyőzőek. (Lásd: Vitéz Simonfalvy Ferenc: Vármegyénk 1939. évi gazdasági mérlege és az új év gazdasági kilátásai, Érsekújvár és Vidéke, 1940. január 7.)

Ami a gyáripart illeti, az a visszacsatoltság idején főleg a Cikta cipőgyárral bővült. Ez a zlíni Baťa-cég keretéből maradt vissza, és átalakult magyar céggé; 1940-ben 900 munkás dolgo­zott benne, s számuk az ország háborúba lépése után emelke­dett. Messinger Cipőgyár néven minőségi lábbelit gyártó és főleg a budapesti piacra bazírozó közepes nagyságú gyár létesült, s évi termelése 1940-ben már hatvanezer pár cipő volt. A többi nagyüzem közül a korszerűsített Érsekújvári Kender- és Lengyárat, a Popper gépgyárat és vasöntödét, a Klein Testvérek Henger- és Műmalmát, és Udvaros Ferenc hentesáru- és húskonzervgyárát említem meg; az utóbbi a Felvidék legnagyobb ilyen üzeme volt, és számottevő exportot is elért. Az ipar és a kereskedelem terén 1940 és 1944 között sok „árjásítás" történt.

A kulturális élet Érsekújvárott 1938 után is nagyon aktív és színvonalas maradt. Három központja is volt: 1. a Pázmány Péter Gimnázium, 2. a Szlovenszkói Magyar Kulturális Egye­sület utódjaként működő s a régi rövidítéses SZEMKE nevet is megtartó Széchenyi Magyar Közművelődési Egyesület, 3. az Érsekújvár és Vidéke hetilap.

A Mrenna József igazgatása alatt működő és reálgimnázi­umból klasszikus intézetté átalakult Pázmány Péter Gimnázi­umban a régi humán tanárok közül az 1928-tól ott tanító Krammer Jenő emelkedett ki. Az előző csehszlovák évek alatt nemcsak pedagógiai és pszichológiai tanulmányíróként s a szlovák gimnáziumokban is használt pompás francia és német nyelvtankönyvek szerzőjeként szerzett hírnevet, hanem finom tollú és európai horizontú esztétaként, irodalom- és kultúr-publicistaként is nagy hatást gyakorolt a kisebbségi értelmisé­gi mozgalmakra; a sarlós ifjúságról nagyszerű könyvet írt, a losonci középiskolások vitakiadványában pedig társ­szerzőként szerepelt. Mikor a visszacsatoltság idején átmene­tileg a Szegedi Pedagógiai Főiskolára távozott, hiányát többen felpanaszolták, pedig ő továbbra is kapcsolatot tartott a megszeretett várossal, s újvári nosztalgiáját szép cikkekben mutatta fel.

1938 után a gimnázium tanári karába a Pozsonyból jött irodalmár Kovács Endre mellett három kiváló anyaországi fiatal pedagógus is bekerült: Bakos József, Kálmán Béla és Vass Károly, ők a diákok bevonásával földrajzi, néprajzi, szociográfiai és nyelvészeti kutatásokat folytattak a Kisalföl­dön, s gyűjtési eredményeikből néhány füzetet is kiadtak. Ilyen agilitás mellett az önképzőkör munkája is nagyon színvonalas lett, s tagjai a Sarló példája nyomán a közeli falvakban szervezett vándorgyűléseken aktív kapcsolatot teremtettek a földműves és iparos fiatalokkal. Vass Károly a gimnázium és a SZEMKE által közösen szervezett népfőiskolai tanfolyamot irányította. Ennek munkájába a malackai születésű Szőke Béla gimnáziumi tanár is buzgón bekapcsolódott, s nagy sikerű Nyitra-völgyi népi estet szervezett. A huszonéves Szőke rendkívül sokoldalú volt: történészként, néprajzosként, ré­gészként, muzeológusként tevékenykedett, s a Thain János tanár által létrehozott értékes néprajzi és történelmi gyűjte­mények rendezésében és gyarapításában is részt vett; legjelen­tősebb akkori régészeti eredménye a Naszvad környéki avar sírok feltárása volt.

Az érsekújvári SZEMKE-szervezet egyik fő törekvése 1938 után is a nyilvános előadások rendezése volt. Ezt a munkát továbbra is Berecz Kálmán végezte, de akkor már nem a városnál, hanem a megyénél dolgozott másodfőjegyzői állás­ban. Az általa beszervezett számos kiváló előadó közül kettőt említek meg: Karácsony Sándort és Weis Istvánt. Karácsony akkor már hírneves pedagógiai és pszichológiai író volt. Sajátos magyarságpszichológiát alakított ki, s könyvet írt a magyar észjárásról. Munkássága iránt mostanában is élénk az érdeklődés. A zipszer-dzsentri származású Weis István bel­ügyminiszteri tanácsos volt, s cikkeiben, könyveiben és előa­dásaiban kendőzetlen képet nyújtott a magyarországi közigazgatási és szociális viszonyokról. A magyar kisebbségek problémáival is foglalkozott; én a Két kor mezsgyéjén című könyvem írásakor figyeltem föl rá, s elcsodálkoztam nyíltsá­gán, bátorságán. Újvári előadásával és az Érsekújvár és Vidé­kébe írt cikkeivel is nagy rokonszenvet váltott ki. Berecz Kálmán Veres Pétert és Kodolányi Jánost is betervezte előa­dásokra, de az anyaországi polgármester, Rézler az ő fellépé­süket meghiúsította.

Az Érsekújvár és Vidékét a legjobb anyaországi folyóira­tokban is publikáló Kovács Endre főszerkesztő rövid idő alatt szinte irodalmi és kritikai orgánummá avatta. Olyan kiválósá­gok írtak bele, mint Szekfű Gyula, Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter, Kodolányi János, Féja Géza, Kovács Imre, s Illyés és Féja az anyaországi lapokban is nagy elismeréssel méltatták a népi írói mozgalom érsekújvári felka­rolását. A felvidéki munkatársak közül Pfeiffer Miklós kassai kanonok az anyaországi kasztszellem ellen írt ostorozó elem­zéseket, s a „felvidéki szellem" érdekében és védelmében a fiatal Janics Kálmán is többször fellépett.

A visszacsatoltság első éveiben, 1939-ben és 1940-ben a felvidéki szellem hangoztatása és a magyarországi társadalmi életben visszamaradt feudális elemekkel való szembeállítása a szélesebb sajtóban is nagy teret kapott, de hirdetői között sok demagóg is akadt, akik megcsúfolták az eredetileg nemes és objektív elgondolást. Erre a helyzetre az Érsekújvár és Vidé­kében több éles reagálás történt, s azok egyikében a szerző a kompromittálódott felvidéki szellem ellenében a kisebbségi múlt húszéves, csendes, meg nem alkuvó munkájában kikristá­lyosodott emberibb, szociálisabb magatartást mutatta fel, emel­te ki: Azt az eszmét, mely a kisebbségi írók verseiben, regényeiben, szellemi hadakozásaiban kelt életre, mozgalmak, ideológiai összecsapások megtisztulásából táplálkozott tovább, s végül a SZEMKE nagy csatornáin át megtette útját azok felé, akikért megszületett: a magyar nép széles rétege felé. A valószí­nűleg álnéven szereplő szerző, Böjti László, Kemény Gábor akkor megjelent úttörő könyve, az így tűnt el egy gondolat—A felvidéki magyar irodalom története 1918—1938 elismerő refle­xiójaként írta a cikket. Az akkor huszonéves Kemény Gábor (később Kemény G. Gábor) a két világháború közötti cseh­szlovákiai magyar irodalomról objektív képet igyekezett adni, s a hivatalos magyarországi kiadópolitika által negatívan ke­zelt baloldali emigráns írók legjobbjairól is elismerően írt. A könyv példányainak jelentős részét ezért a kiadóban elfektet­ték. Böjti László erről cikke írásakor még nem tudhatott, s a kényes ügy később sem került a nyilvánosság elé. Én csak Kemény G. Gábor levelezéséből szereztem róla tudomást.

Mint már említettem, Holota János az Érsekújvár és Vidé­kével Budapestről is szoros kapcsolatokat tartott, s gyakran járt haza mérleget csinálni és orvosolandó sérelmeket gyűjteni. E látogatások alkalmával a lap helyi szellemi hátvédjével is gyakran érintkezett. Ezt a hátvédet olyan ifjúsági mozgalmi múltú emberek alkották, mint Berecz Kálmán, Dobossy Imre, a törvényszéken működő Bolya Lajos, s a Sarló kései adeptusának számító Drien Károly polgári iskolai igazgató. Az utolsó kettőről eddig még nem esett szó. Bolya jogot végzett, s tanulmányai vége felé két lírai kötete jelent meg. Aztán a nyitrai törvényszéken dolgozott, de a mozgalmi munkát sem hagyta abba: a Tavaszi Parlamentnek és a Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Társaságnak egyik fő szervezője volt. Dri­en Károlyt én érsekújvári felsős gimnazista éveimben ismer­tem meg. Egy osztálytársnőmnek udvarolt, s később a férje lett. Engem olyan könyvekkel és folyóiratokkal ismertetett meg, melyekhez nem tudtam volna hozzájutni. A visszacsa­toltság idején kitűnt, hogy Drien nagyon élelmes ember: meg nem tagadott baloldali múltja ellenére polgári iskolai igazgató maradt és még moziengedélyt is kapott.

Magyarország 1944 áprilisában bekövetkezett német meg­szállása után Holota újvári látogatásai nagyon megritkultak. A nyilas uralom még eltolódott, de a zsidóság helyzete már tragikussá vált. A Sztójay-kormány idején a vidéki zsidóság nagyrészét koncentrációs táborokba hurcolták, és szomorúan kell megállapítani, hogy a kormány ez ügyekben felelős bel­ügyminisztere a korábban sok felvidéki zsidónak segítő Jaross Andor volt. Az érsekújvári zsidóság téglagyárba való össze­gyűjtésére 1944. július 6-án, bevagonírozásukra pedig 11-én került sor.

Ami Holota Jánost és a Holota családot illeti, Jaross őket még a nyilasok uralomra jutása után is védeni igyekezett, de az elvaduló és ellenőrizhetetlenné váló terror akkor már min­dent bizonytalanná tett. Újvárban a nyilas vezetők előszedték azokat az aktákat, melyeket még a bécsi döntést követő katonai közigazgatás alatt fektettek le a politikailag megbíz­hatatlanokról, köztük a sarlós Balázs Andrásról, Berecz Kál­mánról, Dobossy Imréről és Horváth Ferencről. Balázs és Horváth aztán állandó rendőri felügyelet alatt álltak, de az — mint Horváth nekem később elmondta — eléggé liberális volt. Azt nem tudom, hogy Balázs és Horváth a nyilas időt hol vészelték át, de Bereczet akkor letartóztatták. Az Újvárból való csoportos elszállítás közben sikerült megszöknie, s utána Dobossy Imréhez és Bolya Lajoshoz hasonlóan rejtőzködve és bujdokolva élt. A nyilasok nagyobb méretű garázdálkodásait és likvidáló akcióit részben a kétszeres érsekújvári repülős bombázás akadályozta meg. Az első a nyilas uralom előtt három héttel, 1944. október 7-én volt, a szörnyűbb második pedig 1945. március 4-én. A bombázások utáni romvárosban a nyilasok is bizonytalanokká váltak, s csakhamar futniuk kel­lett.

Két hónappal később a második világháború Európában véget ért, s a Csehszlovák Köztársaság visszarendeződött, de a kollektív bűnössé nyilvánított szlovákiai magyarságnak még közel négyéves jogfosztottságot kellett elszenvednie. Ennek következményeit nem részletezem, csak annyit jegyzek meg, hogy a magyar lakosság száma országos és érsekújvári viszony­latban egyaránt nagyon lecsökkent, s az olyan brutális akciók, mint a csehországi deportáció és a reszlovakizáció a meggyö­tört magyarságban hosszan tartó sokkot idéztek elő. És azt sem lehet elhallgatni, hogy a csehszlovák koalíciós kormány­zás az 1945 utáni években nyíltan az itteni magyarság teljes fölszámolására törekedett.

A rettenetes budapesti ostrom idején Holota még azt gondolta, hogy életben maradásuk esetén visszajönnek Cseh­szlovákiába, s ő visszakapcsolódik a kisebbségi politikai élet­be. Ehelyett aztán azt kellett tudomásul vennie, hogy az új Csehszlovákiában magyar kollaboránsként elítélték, s vagyo­nát elkobozták. A Magyarországon maradás viszont bíztató­nak látszott. A hivatalos igazolásokon nehézség nélkül átjutott, egy ideig még miniszteri tanácsosként dolgozott, majd nyugdíjat kapott.

1945 áprilisától a Magyarországra menekült felvidéki ma­gyarok érdekében szívós munkát végzett. Ezt én abból az emlékirat jellegű beszámolóból ismertem meg, melyet chilei emigrációjában Küzdelmünk a felvidéki magyarságért a II. világháború után címmel írt. 1945 áprilisában a Debrecenben székelő ideiglenes magyar kormány két tagjával, Gyöngyösi János külügyminiszterrel és Balogh István tárca nélküli mi­niszterrel tárgyalt, akik akkor jöttek vissza a szovjet—magyar fegyverszünet moszkvai aláírásáról. Tőlük tudta meg, hogy a Szovjetunió Csehszlovákiát nemzeti államnak tekinti, s a magyar kisebbség itteni érdekképviselete, érdekvédelme nem valósulhat meg. A súlyosan csalódott, de meg nem tört Holota következő lépése a Felvidéki Menekült Magyarok Nemzeti Tanácsának megalapítása és a menekültek jogi és szociális helyzetének rendezése ügyében összeállított memorandum volt. A Dalnoki Miklós Béla miniszterelnöknek átadott me­morandum azzal az eredménnyel járt, hogy a menekültek ügyével az Országos Népgondozó Hivatalt bízták meg. Emel­lett egy pozsonyi menekültnek, dr. Stelczer Elemérnek a vezetésével speciális osztály létesült, s ennek első feladata a 20 000 körüli menekült (köztük erdélyiek is) személyi adatainak és otthoni vagyoni adatainak evidenciába vétele volt.

Később a lakosságcsere végrehajtását felügyelő államközi bizottságban egyezmény született arról, hogy a menekült családfők hazautazhassanak, s ingó vagyonukat az áttelepítés keretében Magyarországra vihessék. Sajnos, csehszlovák rész­ről a hazautazhatok számát erősen redukálták, így az eredeti elgondolás nagyon csekély mértékben valósulhatott meg. Ho-lotát ez a kudarc elkeserítette, s a Nagy Ferenc-kormányhoz — és másolatokban a kitelepítési kormánybizottsághoz és a Veres Péter vezette Földhivatalhoz — intézett új memoran­dumában arra tett javaslatot, hogy a menekültek Magyaror­szágon a hivatalosan áttelepültekéhez hasonló jogokat kapjanak, s lakóházhoz és földhöz juthassanak. Mivel ezt a fontos kívánalmat más szervek, intézmények is felkarolták, az eredmény pozitív lett.

Emlékírásában Holota azokról a tiltakozásairól és inter­vencióiról is beszámol, amelyekkel a győztes hatalmak által jóváhagyott lakosságcsereterv meghirdetése idején lépett fel. Nagyon elítélően ír Gyöngyösi Jánosról és Tildy Zoltánról, akik hamiskodó hitegetéssel igyekeztek őt lerázni. Erre a két politikusra mi sem tekinthetünk vissza elismerően, de tudjuk, hogy amit akkor a Szovjetunió kikényszerített és a többi nagyhatalom fogcsikorgatva elfogadott, az ellen nem volt apelláta.

A lakosságcsere ellen harcoló Holota Károlyi Mihályt is igyekezett megnyerni. Az akkoriban tért vissza hosszú emigrá­ciójából, s a magyarországi politikai életbe való visszakapcso­lódása szenzációs eseménynek számított. Mikor híre ment, hogy a kormány megbízásából Prágába készül, s ott tárgyalni fog a vele jó viszonyban lévő Benessel, Holota felkereste őt, s kérte a jogfosztott magyarok érdekében való hatékony fellé­pésre. A szenilisen viselkedő Károlyi megdöbbentően reagált: szerinte az itteni magyarok mind nyilasok lettek, a csehek ezért büntetik őket, s Esterházy János is megérdemli a sorsát.

Holota Nagy Ferenc miniszterelnökről ír tisztelettel és elismeréssel, ő a lakosságcsere végrehajtására alapított kor­mánybizottság mellett tanácsadói jogot biztosított a Felvidéki Menekült Magyarok Nemzeti Tanácsának, s később ahhoz is hozzájárult, hogy Holota és az első lakosságcserés kormány­biztos, Jócsik Lajos kisebbségi szakértőkként a már Párizsban tartózkodó magyar békedelegációhoz utazhassanak. Az útle­velük is megvolt már, de a szövetséges hatalmak Budapesten székelő Ellenőrző Bizottságának mindenható szovjet tagja, Szviridov megtagadta a kiutazási vízumokat. Meg kell jegyez­ni, hogy a magyar békedelegációban két felvidéki kisebbségi szakértő is volt: gróf Révay István és Vájlok Sándor. Révayról már szóltam, s hozzá hasonlóan Vájlokot is nagyon pozitívan jellemezhetem: Pozsonyban és Prágában szerzett bölcsész képzettsége volt, s kiemelkedő kritikusként és tudo­mánytörténészként működött; a visszacsatoltság idején rövid ideig a kassai szlovák gimnáziumban tanított, s utána először a Miniszterelnökség Kulturális Osztályán, majd a Külügymi­nisztérium Nemzetiségi Osztályán kapott rangos beosztást.

A kitelepítési kormánybizottság tanácsadójaként Holota közreműködött az 1947 áprilisában megvalósított Új Otthon akcióban. Ilyen néven a Magyarországra menekült, kitelepí­tett és kitelepítendő szlovákiai magyarok segítésére szövetke­zetet és hetilapot létesítettek. A hetilap 1947 és 1949 között jelent meg, főszerkesztője Sándor Dezső volt. Mellette más újváriak: Dobossy Imre, Horváth Ferenc, Jócsik Lajos és Krammer Jenő is dolgoztak a lapban. Az értékes kordoku­mentumnak számító lap Fábry Zoltántól, Peéry Rezsőtől és Szalatnay Rezsőtől memorandumokat vayy memorandumré­szeket közölt, s a lakosságcsere keretében kitelepített szlová­kiai magyarokról a lakóhelyek szerint összeállított hosszú személyi lajstromok jelentek meg benne.

Holotának a felvidéki menekültek és áttelepültek érdeké­ben folytatott önzetlen, díjazatlan tevékenységéről a Tóth László által 1995-ben összeállított „Hívebb emlékezésül.." című dokumentumgyűjteményben is említés történik. Ennek az értékes könyvnek az alcíme: Csehszlovákiai magyar emlék­iratok és egyéb dokumentumok a jog/osztottság éveiből 1945— 1948. Ebben nem esik szó Holota memorandumairól, de szerzőjük Érsekújvár egykori liberális polgármestereként és a felvidéki menekültegyesület szervezőjeként és motorjaként van kiemelve, és szervezőtársai is fel vannak sorolva.

Holota emlékírása szerint a Felvidéki Menekült Magyarok Nemzeti Tanácsa 1949-ben az áttelepítési kormánybizottság likvidálásának elrendelésével szűnt meg. Hogy ebben az idő­ben a kommunista diktatúra már kemény kézzel bánt az osztályellenséggel, azt hamarosan Holota is megérezte. Ezt írja: Miniszteri tanácsosi nyugdíjamat megvonták, eladható in­góságaim elfogytak, s a kommunista párt központja a budapesti törvényszék népbírósága elé szándékozott állítani. Bizalmas érte­sülések szerint én is rákerültem a deportálandók listájára, melyet a régi rezsim közéleti szereplőiből állítottak össze. Választanom kellett az éhenhalás, deportálás és emigráció között. Én az utóbbit választottam.

Az országot 1950. augusztus 26-án hagyta el, s hogy Chilébe emigrált, annak az volt az oka, hogy elsőszülött lánya, Zsuzsa a férjével és Éva húgával már 1948-ban oda költözött, s később ott telepedett le a fentebb már említett Daisy is.

Az utolsó budapesti éveit élő Holotáról nekem személyes emlékem is van. 1948 tavaszán „Ipoly-útlevéllel" Budapesten jártam, s találkoztam Prohászka László gimnáziumi és egyete­mi évfolyamtársammal. Elvitt egy eszpresszóba, ahol egykori osztálytársnőnk, Holota Zsuzsa dolgozott, s vele együtt az öreg Holotához is elmentünk. Nem volt sok időm, s csak rövid beszélgetést folytattunk. Megkérdeztem tőle, mi volt Jaross Andor negatív politikai elsodródásának oka, s ő elmondta, hogy a volt képviselőtársak igyekeztek lebeszélni Jarosst a Sztójay-kormányba való belépésről, de ő nem hallgatott rájuk, s elindult végzetes útján.

A Chilébe emigrált Holota hatvanéves volt, s politikai tevékenységét még nem hagyta abba. Erről tanúskodik az 1951. március 15-én keltezett emlékírása, melyet én gépirat­ként az Észak-Amerikába emigrált egykori sarlósnak s kitűnő művészettörténésznek, Brogyányi Kálmánnak a hagyatékából szereztem meg. A közvetítő családtag, a Freiburgban nyelvész­kedő Brogyányi Béla sem tudja, hogy az emlékírás eredetiben vagy angol nyelven megjelent-e valahol, de ezt én valószínű­nek tartom.

Birtokomban van egy angol nyelvű tanulmánygyűjtemény is, melyet a mirovi fegyházban 1957. március 8-án elhunyt Esterházy János emlékére 1959-ben Hungarians in Czechoslovakia címmel New Yorkban adtak ki. Ebben már posztumusz módon Holota is szerepel, írásának címe: The attitude ofthe Hungarians in Czechoslovakia (A csehszlovákiai magyarok magatartása).

A csehszlovákiai magyarság helyzetképét nyugati forrásmű­vek s csehszlovákiai és magyarországi újságközlemények érté­kelése alapján alakította ki. Legtöbbet az 1953 és 1956 közötti Új Szóból idézett, s utolsó hivatkozásai 1956 márciusában megjelent sajtóanyagokhoz kötődtek. Azt a gyakori állítást, hogy a szlovákiai magyarság egy ideig pozitívabban viszonyult a kommunizmushoz, mint a többségi szlovák nemzet, Holota kétségbe vonta, de az ilyen feltételezések kialakulását nem magyarázta meg. A magyarázat pedig az, hogy jogrendezésünk ügye a proletár diktatúra kialakulása, 1948 februárja után vetődött fel és oldódott meg, s a kommunista propaganda ügyes mesterkedése folytán a magyar lakosságban az a hiede­lem uralkodott el, hogy jogfosztásunkban a kommunisták kényszeredetten vettek részt, s a burzsoá nacionalisták fölött aratott győzelmük után siettek rendezni a problémát. Ez a hamis beállítás a sokat szenvedett magyarság körében szinte hálaáradatot idézett elő: magasztaló írások születtek a Jégtörő Februárról, s Sztálint dicsőítő versek is megjelentek. A rideg valóság pedig az volt, hogy jogfosztásunkhoz a csehszlovákiai magyar problémát „vagonkérdésnek" nevező Sztálin adott szabad utat, s az 1947—48-ban megváltozott nemzetközi kö­rülmények között a jogi visszarendezést is ő parancsolta meg.

Hogy a sztálini machiavellisztikus politikai masinériához a „felszabadított" országok kommunista pártjainak szolgaian alkalmazkodniuk kellett, arra Holota emlékírásában érdekes utalás van. A kikényszerített lakosságcsere ellen indított kam­pányuk hatásáról ezt írja: Megkezdtük a sajtó megkörnyékezé­sét. A kisgazdapárti sajtó félénkségből elzárkózott, a kommunista sajtó pedig amely addig következetesen elhallgatta a szlovákiai magyarok üldözéséről szóló híreket, nemcsak hogy elzárkózott előlünk hanem aljas módon és szinte olyan tónus­ban írt, hogy a cseh öklöt, mely üti a magyart, csókkal viszonozta. A jogrendezéssel kapcsolatban én említem meg, hogy Rákosi Mátyás akkor karakánkodni kezdett, s „keményen" bírálta a csehszlovák elvtársak halogató taktikáját.

Valószínű, hogy az emigráns Holota az emlékírásán és a New York-i tanulmánygyűjteményben megjelent közlemé­nyén kívül mást is írt, s talán a chilei sajtóban és az amerikai magyar nyelvű újságokban is publikált. De az is lehet, hogy 1958. október 13-án bekövetkezett halálát hosszabb betegség előzte meg.

A hiányzó kérdéses adatok nem lényegesek. Holota János politikai pályája azok nélkül is impozáns, s megérdemli, hogy a szlovákiai magyarság emlékezetében megőrződjék.