Pomogáts  Béla előszava a kötethez

Egy barátság regénye. Peéry Rezső és Szalatnai Rezső levelezése

A barátság „regénye”, minthogy a levelezésből ez a „regény” is kibontakozik, közös élményekkel és felismerésekkel kezdődik: a két, tanárnak és írónak készülő fiatalember (Szalatnainak a sze- pességi Nagyszalatna, Peérynek pedig Pozsony a szülőhelye) diáktársak a pozsonyi Komensky-egyetem bölcsészeti karán, később tanártársak a pozsonyi magyar reálgimnáziumban, közben mindketten szorgalmas munkásai a szlovákiai magyar sajtónak. Együtt vállalnak szerepet a fiatal szlovákiai (ahogy akkor mondták „szlo- venszkói”) magyar baloldal Sarlómozgalmában (társaik között van Balogh Edgár, Dobossy László, Jócsik Lajos, Terebessy János, közülük néhányan kommunisták lettek, mások, mint Brogyányi Kálmán, később dicstelen szerepet játszottak a szélsőjobboldalon). Midőn 1938-ban az első Bécsi Döntés következtében a Felvidék magyarok lakta déli pereme, olyan városokkal, mint Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Munkács és Beregszász, visszatér a magyar állam keretei közé, mindketten Pozsonyban maradnak, tanítanak, illetve a kisebbségi magyar sajtónál: az Esti Újság, majd a Magyar Hírlap szerkesztésében tevékenykednek.

Ezekben a nehéz években, 1938 és 1945 között, midőn a Tiso- féle fasiszta szlovák állam a szlovákiai maradék magyarság megfé-lemlítésének, elüldözésének és felszámolásának stratégiáját kívánja megvalósítani, Peérynek és Szalatnainak kell magára vállalnia a mintegy százezernyi magyar szellemi irányítását, olyan politikusokkal, illetve publicistákkal együtt, mint a Magyar Párt elnökeként tevékenykedő gróf Esterházy János és a pozsonyi magyar lapokat szerkesztő (és mára szinte teljesen elfeledett) Somos Elemér. A kisebbségi élet korábbi kulturális műhelyei ekkor már a magyarországi szellemi életben tevékenykednek, ha egyáltalán fennmaradtak, a baloldali mozgalmak széles körben elismert erkölcsi tekintélye: Fábry Zoltán pedig a Kassa melletti Stószon él, valójában belső emigrációban. Peéry Rezső és Szalatnai Rezső igen sokat dolgozik ebben az időben, a szlovákiai magyarság ekkori megpróbáltatásait, törekvéseit és lelkiállapotát nagyrészt az ő publicisztikájuk világítja meg. írásaikban bátran lépnek fel a magára hagyott magyar közösség védelmében, következésképp mindketten ki vannak téve a fasiszta szlovák politikai rendőrség zaklatásainak és megtorlásának.

A szórványokban élő szlovákiai magyarság önvédelmi küzdelme, és ebben Peéry, valamint Szalatnai szerepe egészen az utóbbi időkig szinte ismeretlen volt a magyarországi közvélemény előtt. Szalatnainak ugyan 1970-ben a pozsonyi Madách kiadónál (ennek ekkor még Dobos László volt az igazgatója) megjelent az a Kisebbségben és igazságban című kötete, amely 1938 és 1948 között írott újságcikkeiből válogatott, ezt a könyvet azonban hamarosan bevonták, kiegészített új kiadása Két hazában egy igazsággal címmel 1982-ben Budapesten látott napvilágot. Az a bátor küzdelem, amelyet a kötet írója a Tiso-féle szlovák államban folytatott, mindazonáltal nem kapott megfelelő elismerést. Peéry Rezső ekkor már németországi emigrációban élt, az ő 1939-1944-es publicisztikája csak 1994-ben a Pozsonyban közre adott A végzet bábjá- téka című kötetben olvasható. Mindkét író korabeli tevékenységének feltárásában és dokumentálásában Tóth László, Filep Tamás és Molnár Imre szerzett komoly érdemeket.

A második világháborús szlovákiai magyar közéletben tehát, a pártvezér Esterházy János és a lapszerkesztő Somos Elemér mellett Peéry és Szalatnai nevéhez fűződnek a kisebbségi önvédelem küzdelmei. Nemcsak a pozsonyi magyar sajtóban végeztek bátor és áldozatos munkát, kisebb könyveik is a magyar kultúra szolgálatában vállaltak szerepet. így a nagy múltú pozsonyi Toldy Kör Csáky Mihály, Esterházy János és Aixinger László által szerkesztett füzetsorozataiban jeletek meg Szalatnai Rezső Utazás a Szepességen, Móricz Zsigmond Szlovákiádban és Juhász Gyula Szakolcán című munkái (ez volt a később 1962-ben megjelent Juhász Gyula hatszáz napja című akadémiai disszertáció első változata), valamint Peéry Rezső Peremmagyarok az idő sodrában című tanulmány (ez A végzet bábjátéka című kötetben újra olvasható). Ezek az írások, és mellettük Esterházy János, Győri Dezső, Arany A. László, Ásgúthy Erzsébet, Mártonvölgyi László és mások füzetei tartották akkor a lelket a szlovák fasizmusnak kiszolgáltatott, nemzeti fennmaradásában fenyegetett felvidéki (pozsonyi, nyitrai, eperjesi, szepességi) magyarságban.

Azt maga Fábry Zoltán ismerte el később, Szalatnai Rezső hatvanadik születésnapjára írott köszöntőjében, hogy a szlovákiai magyarság második világháborús kálváriájának a két Rezső: Sza-latnai és Peéry írásai voltak a legfőbb vigaszai. „Van - olvashatjuk az 1968-as Stószi délelőttök című kötet írásai között - Szalatnai életútjának egy szakasza - a legfontosabb, a legszebb -, melyről alig tud valamit az irodalmi közvélemény. A másodvirágzás szomorú periódusáról van itt szó, a szlovákiai fasizmus éveiről: 1938-1945. Ez időben magyarul kevesen szólhattak és írhattak. E szót kérők és szót értők egyike Szalatnai Rezső volt. O és Peéry Rezső jelentették akkor a szlovákiai vox humanát, annyira, hogy én magamban ezt a korszakot a Rezsők irodalmaként skatulyáztam el. Mindazok képviseletében szóltak akkor, akik hallgatásra, némaságra voltak ítélve, azok helyett kellett megnyomniuk a tollat, akiknek bujdosás és bujkálás volt ez idő tájt az osztályrészük. Hogy mit tudtak, és mit mertek, annak utána lehet lapozni: e kor magyar sajtója (elsősorban a pozsonyi Magyar Hírlap) készséggel szolgál mindenkinek felvilágosítással. Egyszer össze kellene szedni ez írásokat; könyvbe gyűjteni, és velük és általuk bizonyítani, hogy a mi szlovákiai vox humanánk nem papiros, de élő és éltető erő, megfogható valóság és ellenőrizhető, perdöntő tanúság és tanulság. Magatartás, mely mindenkor és minden körülmények között szót kér, amikor a földet és történelmet elöntéssel fenyegeti az embertelenség hulláma. Amikor most Szalatnait köszöntőm, akkor erre a nagyon fontos és kevésbé ismert életperiódusára akarom felhívni mindenki - magyarok és nem magyarok - figyelmét.”

A szlovákiai magyarság kálváriája, fájdalom, nem ért véget azzal, hogy a náci Németország, a Tiso-féle rendszer egyedüli támasza, elveszítette a világháborút, és maga a szlovák fasiszta rendszer is megbukott. A szlovák társadalom, amely mint számtalan történelmi tény mutatja, mélyebben merült meg a szélsőjobboldali kurzusban, mint a magyar (és mint természetesen a náci megszállás áldozatává vált cseh) társadalom, az 1944-es besztercebányai felkeléssel egyszeriben a vesztes oldalról a győztesek közé került, az antifasiszta nagyhatalmak restaurálták az 1938-1939- ben szétesett csehszlovák államot, és az állam vezetése minden korábbi kudarcért a nemzeti kisebbségeket tette meg bűnbaknak. A szudétanémetek esetében, miként erre éppen Peéry és Szalatnai mutatott rá, ez a bűnbakkeresés nem volt teljesen alaptalan, minthogy a csehországi német nácik, Henlein pártja valóban felelőssé volt tehető a köztársaság feldarabolásáért, ámbár a három és fél millió csehországi német elűzése maga kollektív jogfosztásnak minősül, mint ilyen, semmivel sem igazolható, és mint minden kollektív megtorlásnak, a véres huszadik század megvetést érdemlő történelmi igazságtalanságai között van a helye. (Képzeljük el, hogy milyen, természetesen jogos, felzúdulást váltott volna ki, ha 1939-40-ben az akkori magyar kormányok kiutasítják a megnagyobbodott ország területéről a trianoni döntések indokaként szereplő magyarországi szlovákokat és románokat!).

A csehszlovák köztársaságban élő magyarok mindazonáltal teljes mértékben igazságtalanul kerültek a megbélyegzettek és jogfosztottak közé, minthogy az 1945-ös hírhedt (Benes-féle) „kassai kormányprogram” (amelynek utólagos semmissé nyilvánítását mindmáig hiába kérte a magyar és a német közvélemény, illetve kormány) velük szemben ugyanazokat a rendszabályokat kívánta alkalmazni, mint a szudétanémetekkel szemben. Vagyis a kollektív megtorlás és jogfosztás rendszabályait. Annak ellenére, hogy a szlovákiai magyarokat nem lehetett kárhoztatni a csehszlovák állam felbomlása miatt: a Felvidék déli peremén élő magyarság természetesen örömmel fogadta az 1938-as területi rendezést, minthogy ennek a területnek a lakossága döntő többségében (több mint 86%-ában) magyar volt, a terület több mint ezer esztendőn keresztül a magyar országterület része volt, és csak alig két évtizeden át tartozott Csehszlovákiához, ráadásul több cseh politikai személyiség, közöttük az államalapító Masaryk elnök is elismerte, hogy igazságos volna a Magyarország javára történő határkiigazítás. Az első Bécsi Döntés rendelkezései, attól teljesen függetlenül, hogy az okmányt a fasiszta nagyhatalmak külügyminiszterei írták alá, ilyen módon egy súlyos történelmi igazságtalanságot tettek jóvá, midőn a magyarlakta terület fölött helyreállították a magyar szuverenitást. A szlovákiai magyarok döntő többsége nem vállalt szerepet a szélsőjobboldali mozgalmakban, és a szlovákiai magyar értelmiség a maga keresztény konzervatív, liberális demokrata vagy szocialista-szociáldemokrata meggyőződésének jegyében mindig is ellenállt a német nácizmusnak és a szlovák fasizmusnak, és a besztercebányai felkelés idején sok magyar csatlakozott a szlovák partizánok küzdelmeihez.

Mindennek ellenére a „kassai kormányprogram” készítői a ma-gyarságnak ugyanazt a sorsot szánták, mint a szudétanémeteknek, és csak a nyugati nagyhatalmak ellenállásán múlott, hogy a Szlo-vákiához visszacsatolt területek magyar lakosságának ezt a sorsot sikerült elkerülnie. Midőn Szalatnai Rezső 1946-ban memorandummal próbált a szlovák kormányhatósághoz fordulni (A csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között), igen érzékletes módon adott képet arról az elnyomásról, amelyet a fasiszta szlovák államban élő magyarságnak el kellett szenvednie. Ebben a memorandumban a többi között a következők olvashatók: „Elvették a magyarok állampolgárságát, megfosztották őket állásuktól, soknak elvették a nyugdíját is. Rádiót, vadászfegyvert, sportfelszerelést, telefont, könyveket, műemlékeket koboztak el tőlük rendszeresen. A hatóságok a demokratikus tartalmú könyveket, köztük a magyar klasszikusokat, a cseh és a szlovák baloldali írók magyar fordításait, Masaryk, Benes, Dérer, Hodza magyarul megjelent műveit eltávolították a közkönyvtárakból. Házkutatásokat, kihallgatásokat tartottak a legcsekélyebb ügy miatt is. Száz meg száz magyar volt kitéve csendöri zaklatásnak. A Magyar Párt pozsonyi központjában vezetett statisztika szerint az 1939. januárjatol 1944. május 1-jéig letartóztatott és Pozsonyban meg Illa- ván fogva tartott magyarok száma meghaladta a 10 000-et. S ebben a számban nem voltak benne azok a magyarok, akikről a pártközpont nem tudott, akik mint kommunisták vagy pártonkí- vüli antifasiszták kerültek a szlovák gestapó kezére. De jellemző, hogy azok közül, akik 1944 végén a szlovákiai magyar nácimozgalmat megalapították s akik előzőleg is tevékenykedtek és hangoskodtak irredentizmusukkal a józan magyarság kárára, soha senki sem került a vendégszerető szlovák fasizmus börtönébe.”

Nos, ezek számára a fasiszta rendszer által meggyötört magyarok számára az 1945-ös újabb történelmi fordulat semmiféle „felszabadulást” nem hozott, ellenkezőleg, folytatódott, sőt fokozódott a felszámolásukat célzó elnyomás. Közismert dolog, hogy a kollektív módon háborús bűnösének nyilvánított és a csehszlovák állam felbomlása miatt bűnbakként kezelt, nagyjából nyolcszázezres szlovákiai magyarságnak még a korábbi fasiszta időszakhoz viszo-nyítva is súlyosabb retorziókat kellett elszenvednie. Rövid néhány hónap elforgása alatt az önmagukat „demokratikusnak” nevezett új hatóságok (soraikban természetesen ott voltak a korábbi szlovák fasiszták is, mint ahogy a magyarországi kommunista garnitúrában is nyomban 1945 után feltűntek a korábbi nyilasok) felszámolták a magyar iskolarendszert, a kulturális és vallásos egyesületeket, a magyar lapokat, megtiltották a magyar nyelv nyilvános használatát, ezt a nyelvet még a templomi szolgálatban sem volt szabad használni. Magyarok tízezreit hurcolták marhavagonokban a csehországi vidékekre, ugyancsak tízezreket űztek át, mindenükből kifosztva, a nyomorral küszködő Magyarországra, az úgynevezett „magyar-szlovák lakosságcsere egyezmény” következtében további tízezreknek kellett szülőföldjükről eltávozniuk, végül pedig a magyarok százezreit kényszerítették arra, hogy „reszlo- vakizáljanak”, vagyis szlovák nemzetiségűeknek nyilvánítsák magukat, akkor is, ha egyáltalán nem, vagy csak törve beszélték a szlovák nyelvet.

Ami a szlovákiai magyarsággal 1945 és 1948 között történt, az kétségtelenül a huszadik századi történelem egyik szégyenfoltja, és ezért azok a szlovák értelmiségiek (például a Magyarországon mindig elismeréssel emlegetett Laco Novomesk^ költő és politikus is felelősek, akik korábbi baloldali meggyőződésüket feladva álltak az etnikai diszkrimináció, a kollektív felelősségre vonás és a kíméletlen elnyomás oldalára. Mindez természetesen Peéry Rezső és Szalatnai Rezső akkor írásaiból, a magyarországi sajtóban megjelent cikkeiből és kettejük levelezéséből is kitetszik, ez a levelezés több alkalommal is nevén nevezi a bűnt és a bűnösöket.

A szlovákiai magyarság egésze kétségtelenül indokolatlanul és ártatlanul került a vádlottak padjára, minthogy mind az 1938-ban Magyarországhoz, majd 1945-ben újra Csehszlovákiához csatolt magyarok, mind a Szlovákiában maradtak, nagyon kevés kivétellel hűségesek voltak azokhoz az eszmékhez, amelyeket a „kisebbségi humánum” gondolatköre, Fábry Zoltán, Győry Dezső, Szalat- nai Rezső és Peéry Rezső eszmevilága megjelölt. A szlovákiai magyarság sorsát igen szemléletesen, mondhatnám „jelképes” módon példázza a Magyar Párt elnökének: gróf Esterházy Jánosnak az emberi sorsa, ezzel különben mind Szalatnai, mind Peéry több alkalommal foglalkozott. Szalatnai Rezső írja imént idézett memorandumában: „az egyetlen magyar képviselő, Esterházy volt az, aki 1942 májusában, a hadiesemények kellős közepén, a szlovák nemzetgyűlés egyetlenegy tagjaként, nemmel szavazott és tiltakozott a zsidóellenes szlovák törvény ellen! Milyen gúnyosan írta a német Grenzbote és a többi szlovák lap, hogy »a gróf úr nem szavazott.* Ezek után Esterházyt 1945-ben letartóztatták, először a szovjet gulágra küldték, távollétében halálra ítélték, majd visszaszállították Csehszlovákiába, ahol ugyan kegyelmet kapott, de 1957-ben bekövetkezett haláláig börtönben tartották, miközben a szlovák fasizmus és a zsidóirtás fő felelősei természetesen már szabadlábon voltak.

A szlovákiai magyarság jogfosztottságának és elnyomatásának 1945-1948-as történetét az utóbbi két évtizedben részletekbe menően feldolgozta a szakirodalom (Janics Kálmán, Vadkerty Katalin, Tóth László, Molnár Imre és mások műveire gondolok). Az azonban csak az utóbbi évtizedben, már a rendszerváltozás után vált világossá, hogy kik és milyen erőfeszítéseket tettek a szlovákiai magyarság emberi jogainak védelmében. Korábban csupán Fábry Zoltán 1946-ban készült A vádlott megszólal című memorandumáról tudott a szélesebb értelmiségi köztudat, ez a méltán nevezetes emlékirat, amely igen nagy publicisztikai erővel tette szóvá a felvidéki magyarság jogfosztottságának következményeit, a „prágai tavasz” szabadabb légkörének köszönhetően, 1968-ban, tehát elkészülte után jó húsz esztendővel a pozsonyi Irodalmi Szemle című folyóiratban és még ugyanebben az esztendőben a Stószi délelőttöt című kötetben került az olvasó elé. Ezt követve azonban ismét tiltás alá került, és Fábry Zoltán Összegyűjtött írásainak ötödik kötetéből, amely az 1938 és 1949 közötti termést fogja át, is kimaradt, csupán a rendszerváltozás után jelenhetett meg újra.
Fábry memoranduma mellett, sőt némiképp azt megelőzve, készült el Peéry Rezső és Szalatnai Rezső egy-egy nagy terjedelmű emlékirata. Peéry munkája nyomán A hét sovány esztendő termése címmel és A szlovákiai magyarok második kisebbségi korszakának tanulságai (1938-1945) alcímmel ellátott vitairat, amely Posenensis álnéven a budapesti Valóság című folyóirat (a fiatal értelmiség, illetve a népi kollégiumi mozgalom folyóirata) 1946. márciusi számában volt olvasható (újraközlésére Peéry Gondolatok a tehervagonban című posztumusz kötetében került sor). Szalatnai memoranduma (ezt idéztük az előbb) Csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között címmel készült el, és Szabó Károlynak, a szlovákmagyar lakosságcsere ügyeiben intézkedő pozsonyi Magyar Meghatalmazott Hivatal egykori vezetőhelyettesének irattári hagyatékával került a Magyarságkutató Intézet archívumába, ahol Molnár Imre talált rá, és közölte a Régió című kisebbségtudományi folyóirat 1990. 2. és 3. számában. Mindkét memorandum igen alapos és gazdag argumentációval mutat rá arra, hogy a korábban a szlovák fasizmus jogtipró intézkedéseinek kitett szlovákiai magyarsággal szemben 1945-ben fenntartott, illetve újólag elrendelt megtorló intézkedések mennyire igazságtalanok, jogtalanok és embertelenek.

Peéry és Szalatnai természetesen ezek mellett a memorandumok mellett is igen sokat tett az ismét kisebbségi sorba taszított felvidéki magyarság érdekében. Az első író, mint erről Szalatnainak írott egyik levelében is beszámol, 1946 februárjában Prágában járt, hogy a cseh demokrácia képviselőinél, a többi között a kiváló protestáns teológusnál, Hromádka professzornál próbáljon közvetítőkre találni a magyarságot állampolgári jogaitól megfosztó rendelkezések visszavonására vagy enyhítésére. Ugyancsak ő fogalmazta meg azt a Memorandum a csehszlovákiai magyarság helyzetéről című iratot, amely tételesen ismertette a jogfosztó intézkedéseket és ezek következményeit. Ezt követve több újságcikkében is, amelyek a magyarországi sajtóban (így az Új Magyarországban, a Politikában és az Új Otthonban, tehát jobbára a kisgazdapárthoz közel álló lapokban) láttak napvilágot, szót emelt a szlovákiai magyarság elemi érdekei mellett. (Ezek az írásai ugyancsak a  Gondolatok a tehervagonban című kötetben találhatók.) Időközben azonban ő is az „önkéntes” áttelepülés áldozatai közé került: 1946 tavaszán Budapestre költözött, ahol egy ideig a szociáldemokrata párt központjában dolgozott, később Mosonmagyaróváron kapott gimnáziumi tanári állást, majd Sopronban lett gimnáziumigazgató, és minthogy 1956-ban következetesen kinyilvánította egyetértését a magyarországi reformkövetelésekkel, majd szerepet vállalt a forradalomban, a lehetséges megtorlás elől családjával Nyugat- Németországba menekült.

Szalatnai Rezső ugyancsak bátor erőfeszítéseket tett annak ér-dekében, hogy rámutasson a szlovákiai magyarság jogfosztottságá- nak, üldöztetésének fájdalmas következményeire. Újságcikkei, amelyek közül több évtizedeken keresztül kéziratban maradt, többnyire magyarországi lapokban, így a Nemzeti Parasztpárt Szabad Szó című lapjában és Illyés Gyula Válasz című folyóiratában, végül pedig a Kisebbségben és igazságban című kötetben voltak olvashatók. Tanulságos, ahogy ezeknek a kéziratoknak a kalandos útjáról Szalatnay könyvének előszavában megemlékezik. Üdvözlet Pozsonyból című írásáról például a következőket jegyzi fel: „A kéziratot magam vittem Pestre: személyvonattal, bérkocsin, szekéren, dunai csónakban, szovjet katonai teherautóra felkapaszkodva és gyalogolva tettem meg az utat. Nem a kézirat elhelyezéséért mentem, hanem Peéryvel együtt tájékoztatni akartuk a magyar illetékeseket. A képtelen magyarüldözés ellen védekeztünk, ahogy lehetett. De az általános magyar romlásban nehezen ment minden.”

Ezek között az írások között különleges hely illeti meg a Szabad Szó 1946. június 28-i számában közre adott Kiáltvány a világhoz című drámai hangú felhívást, amely mindenekelőtt a cseh és a szlovák értelmiség lelkiismeretét kívánta volna felébreszteni. „Egy esztendeje tart a mi kálváriánk - olvasom -, melynek egyes állomásain újabb és újabb jelenete játszódott le a kínszenvedésnek. Az egyikben elvették ingatlanainkat, a másikon elvették az emberi szabadság és méltóság elemi jogait, a harmadikon elvették a bért és a fizetéseket. A negyediken iskoláinkat, a következőn emberi becsületünket. Akik ezt cselekszik velünk, nagyon jól tudják, hogy igazság híján cselekszenek. Mert akár a közeli, akár a távolabbi múltat hívjuk tanúként magunk mellé, akár a demokrácia, akár az államhűség szempontjából tesszük fel a kérdéseket: a csehszlovákiai magyarságot senki az igazság szerint nem tudja elmarasztalni. Nem vétettünk az állam ellen, nem vétkeztünk a demokrácia ellen, nem ártottunk soha a szlovák nemzetnek, még kevésbé a csehnek.” „Félelmetes érzés — folytatódik a keserű panasz —, különös európai helyzet, bűnhődni immár az anyanyelv miatt is. A korbácsütések alatt elcserélve ezt a nyelvet az állam szláv nyelvével: mentesülni lehet az anyagi és erkölcsi tönkretételtől. Nem azért félünk, mert magyarok vagyunk. Magyarnak lenni a mi számunkra annyi, mint tökéletes embernek lenni, a szentek és költők nemzetében élni és dolgozni. Ez mindig öröm és mindig büszkeség. De azért félünk, miért akar most más nemzethez csatolni napok alatt dobszó és csendőri parancs?” Végül a cikkíró a szlovák értelmiségieket szólítja meg, tőlük várván szolidaritást és támogatást: „Kérjük a szlovák alkotókat, írókat, művészeket, nevelőket, egyházi embereket és felelősséggel dolgozó politikusokat, kövessenek el mindent ennek az intézkedésnek visszavonására és hatálytalanítására, mert ez a szlovák nemzet jó hírét a lehető legsúlyosabban veszélyezteti.” Szomorú dolog, hogy a kiáltványban megszólítottak, közöttük Szalatnai régi szlovák barátai, vajmi keveset tettek a népük nevében elkövetett igazságtalanságok orvoslására.

Mint mondottam, Peéry Rezső már 1946 tavaszán Magyarországra távozott, Szalatnai ekkor még megpróbált kitartani a maga választotta őrhelyen. 1948 júniusában aztán ő is áttelepült Budapestre, az Egyetemi Könyvtárban dolgozott (magam ott találkoztam vele még egyetemi hallgatóként), irodalomtörténeti munkákat, tanulmányokat, regényeket írt, Juhász Gyula szakolcai tanárkodásáról írott disszertációjával megszerezte az irodalomtudomány kandidátusa fokozatát. Egyike lett a magyar értelmiség „bölcs öregjeinek”, akinek véleményére széles körben figyeltek fel, nemcsak a vele egykorú írónemzedéknek olyan képviselői, mint Illyés Gyula, hanem a fiatalabbak is, közöttük Simon István vagy Száraz György, akik a Kortárs című irodalmi folyóirat szerkesztői voltak. Talán elmondhatom, hogy én is szép órákat töltöttem vele beszélgetve a szigligeti alkotóházban vagy éppen az idős író Attila utcai lakásán, amely mindig vendégszeretettel fogadta a fiatal irodalmárokat.

Peéry Rezső és Szalatnai Rezső levelezése 1946-tól életük végéig folyamatos maradt, és legfeljebb az ötvenes évek végén, a hatvanas évek első felében vált szórványossá, Peéry emigrációjának első éveiben, hogy azután, főképp a hetvenes években szinte havi, kéthavi rendszerességgel folyjék tovább. Találkozni azonban csak egyetlen alkalommal sikerült nekik: 1970 novemberében a hollandiai Naardenben, ahol Szalatnai Rezső egy akadémiai konferencián vett részt és tartott előadást, és Peéry Rezső az ő látogatására Stuttgartból odautazott. Máskülönben maradt a levelezés: Szalatnait az ő és felesége mind gyakoribb megbetegedései tartották idehaza, Peéry pedig nem szánta rá magát a budapesti látogatásra, már csak annak következtében sem, hogy gyakran szerepelt előadásaival a Szabad Európa rádióban, illetve az emigráció különféle fórumain.

Levelezésük számtalan kulturális, politikai és személyes kérdéssel foglalkozik, többé-kevésbé részletes közleményeket olvashatunk az emigráció magyar irodalmi életéről, illetve a magyarországi irodalmi és tudományos élet viszonyairól. Akadnak a levelek között igen alapos, mondhatnám, dokumentumértékű beszámolók is, így például Szalatnai Rezső 1974. november 21-én írott levelében saját ifjúságának történetét beszéli el. Peéry Rezső leveleiben természetesen szó esik a honvágy fájdalmairól, így egy 1957-ben keltezett levélben, amelyben a következők olvashatók: „pillanatnyilag nagyon kedvező életkörülmények között élünk, de mindez kevés, mert hiányzik körülöttem az, ami nélkül nem érdemes élni, nem vagyok benne a magyar szellem áramában.” Hasonlóképpen megrendítő vallomások olvashatók az elveszített szülőhaza iránt érzett elkötelezettségről, így az 1965. január 2-án keltezett levelében a következők: „Magamról röviden csak annyit, hogy hét esztendő alatt, míg sejtjeim megcserélődtek, semmit sem változtam felfogásban, szemléletben, életcélokban az maradtam, aki voltam. Külföldön élek, akár Batsányi és Mikes vagy Kossuth (vagy Comenius), ám lelkem, eszméletem és minden idegszálam az elhagyott hazán s a haza dolgain csüng, talán jobban, mint valaha, s lényegesen tevékenyebb vagyok, mint odahaza voltam.” Ezt a vallomást igazolják az emigrációban írott művei is: rendszeres jelenléte az Új Látóhatár című müncheni folyóiratban, Réforme et révolution en Pannonié (Etűdé sur la révolution Hongroise) című, 1962'ben Brüsszelben közre adott könyve, amely az ötvenhatos magyar forradalom hiteles nyugati megismerését szolgálta, Rekvi- em egy országrészért című szlovákiai visszaemlékezése, amely két kiadásban is (1975, 1984) megjelent, majd a Szalatnai Rezső emlékének ajánlott Malomkövek között című esszégyűjtemény, a- mely 1977'ben, már az író halála után került a nyugati magyar olvasó kezébe.

Mindkét emigrációs kötete szülővárosának életét és a szlovákiai magyarság küzdelmes sorsát idézi fel. Az első kötet Utószó két szlovenszkói évtizedhez című írásában a Csehszlovák Köztársaságban élő magyarság tapasztalatairól készít mérleget, Örvényben című tanulmányában a fasiszta szlovák állam szorításában vergődő magyarok sorsát idézi fel, Végjáték Szlovákiában című visszaemlé-kezésében pedig az 1944-1945-ös történelmi fordulatról ad képet. Második kötetében egykori munkatársairól, harcostársairól, így Szvatkó Pálról, Esterházy Jánosról, Márai Sándorról, Fábry Zoltánról rajzol arcképvázlatot. Hasonlóképpen a felvidéki magyarság hagyományait és történelmi sorsát, kulturális értékeit és irodalmát mutatták be Szalatnai Rezső művei, így Petőfi Pozsonyban című tanulmánya (1954), Kempelen, a varázsló című regénye (1957), amár említett Juhász Gyula-tanulmány (1962), Arcképek, háttérben hegyekkel című esszékötete (1969), Elindulunk és vissza- térünk című regénye (1977), illetve ugyancsak említett két publicisztikai gyűjteménye: a Kisebbségben és igazságban (1970) és a Két hazában egy igazsággal (1982).

A közös felvidéki, pozsonyi tapasztalatok térnek vissza kettejük levelezésében is, így több alkalommal is felidézik a nehéz háborús és háború utáni éveket, a szlovákiai magyarok megpróbáltatásait, illetve barátaik, ismerőseik, küzdőtársaik alakját, a többi között Dobossy Lászlóét, Sándor Lászlóét, Krammer Jenőét, Mollay Károlyét (ők ketten elsősorban Peéry barátai, tanártársai voltak), illetve a „sarlósokét”, olykor szelíd, baráti kritikával, mint Balogh Edgár alakját, minthogy az egykori „sarlós” kolozsvári jóbarát valamiféle önmaga kényszerített közéleti optimizmus hálójában vergődve próbálja kimagyarázni a kimagyarázhatatlant: a bukaresti politi-kának az erdélyi magyarság megnyúzására irányuló törekvéseit. Természetesen a közös ifjúság emlékanyaga, a vidéki tájak és városok emlékekben és álmokban őrzött világa is minduntalan látszik a levelekben. Különösen sokat foglalkoznak ifjúságunk színterével: Pozsonynyal, amely akkor már kétségtelenül nem az a magyar-német város, amelyet fiatalon megismertek, megszerettek.

Miként azt ennek a bevezetőnek az első passzusában mondottam, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső levelezése akár „regény” is lehetne: egy barátság „regénye”, egy országrész történelmi átalakulásának „regénye”, és ennek a regénynek érezhetően elégikus és nosztalgikus a légköre. Elvégre mindkét levélírónak azzal kellett számot vetnie, hogy szülőföldjüket és ifjúságuk városát vészesen magával sodorta a zajló történelem. A levelezés egyszersmind hiteles képet, jellemképet rajzol a két levélíróról is; Peéry és Szalatnai egyaránt annak az európai igényű polgári magyar életformának és kultúrának a neveltje volt, amely a régi Magyarország vidéki polgárvárosaiban fejlődött ki és hozott létre humánus értékeket. Ez a polgári életforma egyszerre volt érzékeny a hagyományok iránt, ennyiben konzervatív színezete volt, és a szociális igazságosság iránt, ennyiben a hagyományos (nem kommunista) baloldal értékvilágával érintkezett. Peéry és Szalatnai pozsonyi polgári tradíciója valójában ugyanazt az értékvilágot képviseli, mint Márai Sándor kassai hagyományai.

A levelezés is ezeket a polgári értékeket mutatja k i, és ezeknek az értékeknek a következetes érvényesítésében látja, a kér jóbarát életének értelmét és önbecsülésének zálogát. „Tudod, Rezsőkém - írja Peéry 1974. november 14-én Szalatnainak -, én azért szeretlek Téged, mert te olyan maradtál, amilyen diákkorodban voltál: nem tudott kikezdeni, megcsorbítani, elgörbíteni, meghajlítani, megmásítani a Történelem, a sorsunk. Talán engem sem. Valószínűleg ez az, ami összeköt bennünket. Érdemes felidézni Szalatnai Rezső egy levelét is, ezt írja barátjának 1976. augusztus 31-én: Amiért éltünk, minden dúlva van. Én azonban büszkélkedés nélkül megvallhatom, hogy egész életemet, minden soromat, minden cselekedetemet nyugodt lelkiismerettel vállalom. Esténként lefekvés után, mivel nehezen alszom el, soká merengek, s minden eszembe jut. Minden lépésem. Nincs önkínzó érzésem, nem voltam igazságtalan, nem ártottam senkinek, megtettem, amit megtehettem. Te is így vagy ezzel, tudom. Azért is szerettél annyira. Ez az emberi lélek fluiduma. Igen, Peéry is, Szalatnai is jó lelkiismerettel tekinthetett vissza életük folyására, küzdelmeikre, az általuk vállalt és betöltött közéleti szerepre. Ok valóban mindent megcselekedtek azért, méghozzá igen nehéz időkben, hogy a népünk által kényszerű módon viselt teher valamivel könnyebb legyen.

Pomogáts Béla
 

---

Peéry Rezső és Szalatnai Rezső a Watson.sk: